Legyen már nyár! (képek)

Hiányzik a napsütés, a meleg, a rövid szoknyák és a shortok, a pólók és a toppok, a magassarkú szandálok és a saruk.

Mesék

Ezeken a meséken nőttem fel és a mai napig imádom őket.
Ezek tanították meg, hogy ne adjuk fel soha az álmainkat, hogy álljunk ki mindig az igazunkért, keressük a szerelmet és végül, de nem utolsó sorban, hogy a végén minden jóra fordul. Véleményem szerint az emberek azért szeretik a meséket, mert nem olyan valóságosak, mint az élet. El tudnak menekülni egy másik világba, egy olyan helyre, ahol megnyugvásra találnak, még ha egy kis időre is.
Ha bele gondolunk hogyan is végződnek a mesék...: " és boldogan élnek, míg meg nem halnak."
Sajnos napjainkban ez nem túl jellemző.
Bevallom, szoktam arról ábrándozni, hogy majd megtalálom a hercegem és tényleg, boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Szeretek elvonulni ebbe a kis világba, akár órákra is. De mikor vissza térek a valóságba rájövök, hogy az ilyen szinte lehetetlen. Mindig lesznek jobb és rosszabb napjaink, leszünk egyszer fent és egyszer lent, de én még ezeknek a dolgoknak az ellenére is bízom benne, hogy lehet happy end a történet vége.

-B

Short Story

A szerelemért halni kell?

Kedves Naplóm!

Közhely ez a megszólítás, de ez lesz életem legutolsó feljegyzése. Rájöttem, hogy az igazi és fontos dolgok örökre bennünk fognak élni. Viszont, most még utoljára szükségem van arra, hogy leírjam azt, ami örökre megváltoztatta az életem. Lassan egy éve történt, hogy megismertem Josh-t. Nem mondom, hogy első látásra szerelem volt, de utána folyton összetalálkoztunk az utcán, kávézókban, szórakozóhelyeken. Egyre többet beszéltünk és egyre inkább éreztem, hogy nekem nem elég ennyi. Többet akarok belőle, azt akartam, hogy velem legyen. Egyik este elmentünk bulizni a csajokkal és többet ittam a kelleténél. Részegen telefonálni a lehető legnagyobb hiába… általában. Felhívtam, hogy többet akarok és, hogy jöjjön oda. Teljesen megbolondultam csak ő járt a fejemben. Akkor csókolt meg először. Azután az este után felhívott és mondta, hogy beszéljük meg, hogy mi is van most köztünk. Féltem, de tudtam, hogy egyszer ki kell lépnem a csigaházamból. Nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy arra gondolok „mi lett volna ha”. Fogta a kezem. Igent mondtam és megcsókolt. Pillangók repkedtek a hasamban és éreztem, hogy elkezdek szédülni. Teljesen megbabonázott a közelsége. Az elején félve közeledtünk egymáshoz. Lassan hiszen annyira nem ismertük még egymást. Tél volt. Találkoztunk a városba és elmentünk meginni egy kávét. Mikor kiléptünk egyből megcsapott a hideg levegő és megláttam a varázslatos apró hópelyheket, ahogy táncolnak az égből felénk. Nem siettek. Rá néztem. Melegséget láttam a szemében. Lábujjhegyre álltam és hozzá érintettem az ajkam az ajkaihoz. Megszűnt az idő, megszűnt a fagyos levegő, forróság öntötte el a testem.

Vele minden olyan egyszerű volt, varázslatos. Rájöttem, ha le tudom győzni a félelmeim, a bizonytalanságom és így bármit elérhetek. Neki köszönhettem. De ott volt Dave. Nagyon szerettem, mondhatni ő volt a legjobb fiú barátom. Mindig ott volt mellettem, bármiben támogatott, de egyre furcsább lett. Nem kereste annyit a társaságom, nem hívott vissza, és ha felhoztam előtte Josh-t igencsak hamar elterelte róla a témát. Én csak arra gondoltam, hogy nem tetszik, hogy Josh-al többet vagyok, mint vele és ez idegesíti. Mikor rákérdeztem nála akkor helyeselt. Megígértem neki, hogy több időt fogok vele tölteni. Emlékszem erre elmosolyodott. Olyan kedves volt.

Josh-al iszonyat gyorsan repült az idő. A télből hirtelen átléptünk a tavaszba. Minden olyan könnyen ment. Az életemre akár már azt is mondhattam volna, hogy tökéletes. A tavaszból pedig átszaladtunk a nyárba. Egészen a 18. születésnapomig. Nagyon vártam már az estét. Mindenki, akit szeretek ott volt. Azt hittem életem egyik leggyönyörűbb estéje lesz… de nem az volt. A 18. születésnapom majdnem a halálomat jelentette. Josh-al kicsit összekaptunk és kiszaladtam az utcára. Dave jött utánam megvigasztalni. Átölelt, simogatta a vállam, letörölte a könnycseppeket az arcomról. Majd mélyen a szemembe nézett és meg akart csókolni. Ellöktem magamtól, mire elkezdett ordibálni, hogy évek óta ott van mellettem, de én még mindig nem vettem észre, hogy szerelmes belém. Nem értettem őt, összezavarodtam. Mikor oldalra néztem ott állt Josh. Dave megfogta a kezem és csendben, becsukott szemekkel beszélt hozzám, a hangja mégis olyan éles volt akárcsak egy borotvapenge.  A szemem közte és Josh között cikázott. Mikor erősen megszorította a kezem már csak rá és a fájdalomra tudtam figyelni. Kértem, hogy engedjen el. Közölte, hogy választanom kell. Vagy őt veszítem el örökre, vagy pedig Josh-t hagyom el és ő mellettem marad. Ott álltam számomra két fontos ember között és nem tudtam mit mondani. Teljesen lesokkoltam. Nem értettem, hogy mondhat ilyet. Hiszen mi értelme lenne annak, hogy mondjuk, őt választom és mellettem marad, de csak barátként. Vagy ő úgy gondolja, ha őt választom, akkor mi nem csak barátként leszünk egy pár? Minden világos lett számomra. Nem vágytam most semmi másra csak arra, hogy Josh szorosan átöleljen. Lassan felé sétáltam és belecsúsztattam a kezem a kezébe, majd jelentőségteljesen Dave szemébe néztem. Megijedtem. Lehunyta a szemét és elmosolyodott. Körbenéztem és csak egyre több embert láttam. Mindenki kijött megnézni, hogy mi is történik. Mire visszanéztem már egy fegyver volt a kezében és egyenesen Josh szívére célzott. Annyira volt időm, hogy félre lökjem. Számomra már nem volt menekvés. Engem nem lökött félre senki. A földön találtam magam. Egy hideg érzés kerített hatalmába, elkezdtem fázni. Mikor megpróbáltam Dave-re nézni nem láttam őt. Annyi ember vette körül és fogta le. Az a hideg érzés egyre jobban a hatalmába kerített. Éreztem, hogy valaki fogja a kezem. Lehajtottam a fejem, de valami piros folyékony anyag vett körül. Kis időbe telt mire rájöttem, hogy a saját véremben feküdtem. Leírva talán hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában volt. Ez csupán pár másodperc volt az életemből. Fáradtnak éreztem magam és gyengének. Egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemem. Az utolsó emlékem Josh aggódó arca volt, a könnyes szemei, ahogy keresik az én tekintetem, de nem találja sehol. Ahogyan szorosan ölel magához. Éreztem, hogy neki is fáj. Fáj, hogy így kell látnia. Egy fehér szobában keltem fel. Nem volt szimpatikus, nem is ugrott be semmilyen emlék. Nem értettem miért vagyok itt, vagy, hogy miért kell itt lennem. Nem is igazán voltam magamnál. Hallottam, hogy valaki mond nekem valamit, de olyan messzinek tűnt én pedig olyan fáradt voltam. A szemeim megint lecsukódtak. Megint kinyitottam őket, de minden olyan más volt. Nem volt már semmi sem fehér. Olyan volt mintha nem csak az a pillanat telt volt el, amíg én pislogtam, hanem több idő. Fél óra, egy óra, talán egy nap. Valaki fogta a kezem. Oldalra hajtottam a fejem és ott láttam őt. Aludt. Megnyugodtam. Tudtam, hogy most már minden rendben van. Megszorítottam a kezét, amilyen erősen csak tudtam, hogy tudja, rendben vagyok. Már amennyire rendben lehettem. Felébredt. Erőtlenül bár, de rámosolyogtam ő pedig megcsókolt. Annyi érzelem volt benne, köztük talán legerősebben a fájdalom. Mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy az ő szemei is megteltek könnyel. Tudtam most már biztonságban vagyok.

Mint utólag megtudtam bal oldalról ért a lövés. Alig kellett volna pár cm és a golyó elérte volna a szívem. A szerelem, amit Josh iránt éreztem, ölt majdnem meg. Így utólag sem mondom azt, hogy nem tenném meg érte megint. Dave-et börtönbe zárták. Megszakítottam vele minden kapcsolatot. És megpróbálom nem felidézni még a leghalványabb emlékét is. Az ilyen ember nem is ember.

Josh-al a kapcsolatom azóta nagyon szoros lett és úgy vigyáz rám, mint a szeme fényére. Összeköltöztünk és boldogan várjuk az élet további meglepetéseit.

            Csók: Hanna